Egy évszázada, a trianoni békeszerződés óta ismerjük Magyarországot olyannak, amilyen ma. Háromrészes cikksorozatában Kovács Dániel azzal foglalkozik, milyen közvetlen és közvetett hatást gyakoroltak az 1920-as béke és előzményei a magyar építészetre, a szervezeti átalakulástól a menekülthullám következményein át, az emlékművek kultuszáig. Értelmezhető-e Trianon, mint építési program?
Száz éve, 1920. június 4-én írták alá Versailles-ban az első világháborút lezáró trianoni békeszerződést, amely újrarajzolta Magyarország határvonalait, és történeti területeit a szomszédos államokhoz csatolta. A dátum útakadállyá kövült, az esemény tragédiává égett a magyarok történelmi tudatában. Feldolgozásával, megértésével, elfogadásával a mai napig küszködünk, a határon innen talán még jobban, mint azon túl.
Az évfordulóra készült, háromrészes cikksorozat célja, hogy egy eddig kevéssé vizsgált szempontból, a trianoni döntés hatására fókuszálva vizsgálja a két világháború közötti magyar építészeti életet, annak eredményeit és alakjait. Nem művészet-, inkább társadalomtörténeti fókusz ez, amely főként a személyes történetekből, kevésbé ismert épületekből összeálló tendenciákat próbálja felmutatni. A szerző célja, hogy a 20. századi magyar építészet talán legkevésbé ismert évtizedén keresztül rávilágítson azokra a tényezőkre, amelyek 1920 (pontosabban már az 1910-es évek) után évtizedekre meghatározták a fejlődést, és hatásuk, bizonyos értelemben, még ma is érezhető.
A cikksorozatot itt olvashatják: epiteszforum.hu
Fotó: Fortepan/Péchy László
